Szerkesztő: Kaskötő István
5
ERDEI TÖRTÉNET

A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egyrésze nem hajolt.
- Megálljatok kutyák? - mondotta öklét rázva az erdész, - jöttök majd ti is céduláért?
A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem szedhet az erdőn gallyat.
*
Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még keményebben fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is.
Tomboréknak nem volt cédulájok.
Az asszony napok óta nógatta az embert:
- Erigy be az erdészhez; kérleld meg!
Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő minden vagyona. (A falu nagyrésze három-négyholdas szőlősgazda.) Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s haza hordta a hátán a fiával, a tizenötéves Imrével.
De apránkint a szilvafa is elfogyott.
                                                                      tovább>>>

VALLATÁS

A mama az emeleti ablakból mindent látott.
Látta, hogy Vilmát egy cilinderes fiatalember kiséri haza, és hogy esernyőt tart a feje fölé, pedig az esső alig permetez. És mind a ketten mosolyognak, beszélgetnek.
A mama azt hitte, sóbálványnyá változik.
De nem változott sóbálványnyá. Összehúzta szemöldökét, és egy pillantást vetve a tükörbe, hogy az arca szigorúságáról meggyőződjék, leült halaványan, viharjelző nyugalommal.
Vilma besurrant.
A karján ott lebegett a hangjegy-téka, a ZENE csillogó aranybetüivel. A nyakán a boa. És az arcán tizenöt tavasznak legszebb két rózsája.
Egyenesen a mamához sietett.
A mama rettenetes hidegséggel emelte föl a tiltakozó kezét.
Vilma megdöbbenve állt meg.
Oh az a perc! Annak a bizonyos Damokles nevű úri embernek a láthatatlan kardja fölsápadt a levegőben.
- Előbb számolunk! - szól a mama szigoru fagyos hangon. Szinte fázni lehetett attól a hangtól.
Vilma hallgatott.
                                                                    tovább>>>
A BARBONCÁS

A zivatar hirtelen kerekedett. Csak épp egy hűs fuvallat előzte meg.
Alig egy percre rá általcikázott az égen az istennyila, s rettenetes ropogással, dörgéssel kitört az égi háború.
A malomba menekültem.
Oda futottak a szénagyűjtő munkások is, és a tornác alatt meghúzódva várták, amíg elvonul a zivatar.
- Látjátok - mondotta az öreg Bordács a pipájával az égre mutatva -, abba mögyön a sárkány!
Bordács béresgazdája az uraságnak. Az apja és nagyapja is béres volt, és ha az ősei Ázsiából jöttek, bizonyos, hogy a Bordácsok őse hajtotta a vereckei szoroson által a barmaikat.
A parasztok az égre bámultak.
Magam is felnéztem, hogy melyik felhőben látja az öreg a sárkányt?
Egy rozsdás fekete felhőgomolyag csakugyan úgy vonult át az égen, mintha valami benne ülő erő hajtotta volna, s onnan röpdöstek széjjel a cikcakkos istennyilák.
- Öreg - mondom neki -, látott kend valaha sárkányt?
- Hogyne láttam volna!
                                                                         tovább>>>
TANÁCSKÉRÉS

Éppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogózkodtak: mindenik azzal, amelyikkel egy tájon lakik.
- Dicsérjük a Jézust!
S kioszladoztak a kiskapun.
Akkor láttam, hogy a hideg esti homályban egy szűr áll a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen.
Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek feje annyira hasonlít az uraság szelíd fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplős kalapja, a lábán meg az ünneplős csizma. Valami fontos ügy hozhatta.
- Kerüljön kend beljebb.
S az iskolába vezetem.
- Hogy és mint vannak odahaza?
- Köszönöm a kérdésit, mester uram, hála Istennek...
Míg én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehénszőrszűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első padon, a másik a második padon.
- Eső lesz - mondotta -, vagy eső, vagy hó, de mégis inkább eső.
                                                                         tovább>>>

Pöhöly Zsófi.

Csak kása volt ma az ebéd fölső Pöhöly Jánoséknál, pedig vasárnapi teriték volt az asztalon. De azért mindnyájan olyan megelégedettek voltak, mintha lakodalmi tortát gyürkésztek volna kenyér helyett befejezésül.
Nem a kásából származott a megelégedettség, hanem abból az irásból, melyet tegnap tettek a sublótfiókba. Az irás ugyanis nagy komoly betükkel arról szólt, hogy a szatymazi Balogh-szőlő utolsó rátáját fölső Pöhöly János becsületes földmüves az utolsó krajcárig lefizette.
Fölső Pöhöly János felkuporodott a kemence mellé. Megtömte a makrapipát. Rágyujtott. Fölső Pöhölyné pedig gyorsan leszedette az asztalt a tizenkét esztendős Julcsával, nehogy valaki meglássa, mi volt a vasárnapi ebéd.
Aztán fölső Pöhölyné is fölvette a vasárnapi kontyot s a kapcsos Rózsáskertet az ölébe véve, leült egy székre az ura mellé.
Most az következett volna, hogy fölső Pöhölyné kikapcsolja a Rózsáskertet és háromszori torokköszörülés után elolvassa a nagyböjt első vasárnapjára eső imádságokat. Azonban ez nem történt meg. Bizony később emlegették, hogy ki is hitte volna: elmarad az imádság.
              
                                                                       tovább>>>
Kattints, akép nagyítható.
Kattints, akép nagyítható.Kattints, akép nagyítható.Kattints, akép nagyítható.
Kattints, akép nagyítható.
A költő

Lipótmezőn az apám gyakorta vett könyvet a kölcsönkönyvtárból. (Anyám mondja, hogy egy pincér csinált ott kölcsönkönyvtárt s vele üzletet.)
Egy napon Petőfi költeményei hevertek az asztalunkon. Négy barna kötésű könyv volt az. Egyszer, hogy magam voltam a szobában, unalmamban felnyitottam az egyiket, és olvastam belőle. Egy strófa erősen megragadott - ez:

„Node a magyarság erős természete,
Bármi nagy hideg volt, megbirkózott vele;
Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak, s hátokra vették a lovokat.”

Ezt megnevettem.
Belép az apám; kérdezem tőle, hogy hogyan lehetett ez?
- Költői tréfa - felelte az apám. - A költők írnak néha ilyeneket.
- Mi az a költő? - kérdeztem tovább.
Apám felelte:
- A költő, fiam, verseket ír. Az olyan ember, látod, hogy annak a király is köszön.
Eltűnődtem ezen a magyarázaton.

                                              **
A MINISZTER AZ ISKOLÁBAN

Csáky Albin gróf, miniszterünk, miután átszenvedte a hivatalos bemutatásokat és tisztelgéseket, az iskolákat kezdte el látogatni. Legelőször is a Trefort utcai mintagimnáziumot nézte meg. Nagyon helyesen teszi, hogy nem az ablakon át igazgatja az ország tanügyét, de véleményünk szerint talán jobb volna, ha alul kezdené a vizsgálódást. Ne oda pazarolja idejét a miniszter úr, ahol mintaszerűen folyik minden, s hiányokat nemigen talál, hanem inkább nézze meg a vidéki szegényebb elemi iskolákat és tanítókat. Ott kell vizsgálódnia, ahol baj van és ahol segedelem szükséges. Ezt ajánljuk szíves figyelmébe a nagyméltóságú miniszter úrnak                            
TÜKÖRKÉPEIM
Önéletírások, karcolatok, esszék

KISKEREKES, NAGYKEREKES.

Van-e ember, aki elolvas ilyen cimű könyvet: A magyarországi tavak halainak természetes tápláléka?
Magam se tudom hogyan történt, de én elolvastam. Pedighát Pesten laktam akkor és éppenséggel nem érdeklődtem a halak gyomra iránt. A könyv is úgy került hozzám, hogy egy professzornak az özvegye sírta rám másefféle tudós könyvekkel együtt. Vagy tíz kilónyi tudománynyal gazdagodott ekkép a könyvtáram.
Akkoriban ismertem meg a tudósoknak azt a furfangját, hogy a tudományos mondanivalójukat különféle gubanc-mondatokba rejtik. Tán hogy más ne értse. A papok is diákul beszélnek egymással a kocsisuk előtt.
Ők ugyan hát magyarul beszélnek, de valami olyan magyar nyelven, amelyet először hallva, aggodalom száll meg bennünket, hogy a babiloni zavarodás megismétlődik.
Mondjuk például ezt a közönségesen irott mondatot:

Likas az istálóm teteje:
Kilopták a lovat belőle.

Ha ezt tudós irja le, a tudósok nyelvén így írja:

A gazdasági állat-lakosztály felrészének egy ponton való eddigelé méretlen folytonossági hiánya következtében egy a quadruped osztályba tartozó állítólag equus caballus vulgarisnak mint magántulajdonnak egyelőre ismeretlen tényező általi illetéktelen eltulajdonosítása történt.
                                                                        tovább>>>
Ének a Holdhoz

- KINGYESI EMLÉK -

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
köszöntelek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
tiéd az árny, a csöndesség, az álom.

Mikor az égnek kéklő magasságán
leomlik finom, ezüst fátyolod,
tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, az erdők milliárd virága
feléd fordítja illatos fejét:
a gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
s a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó néked tükröt tart remegve,
s te leemelve aranykoronád,
kibontod - reá jósággal nevetve -,
sugárzó hajad lengő sátorát.

A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle hársfa-lombra száll,
s elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
mindenki csupán mosolyogni lát.
Békeangyalként jársz a föld felett,
fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Miért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
az én szívem is tükröd, Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
...Mikor belépsz felhő-palotádba,
az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
a fűbe hajtja harmatos fejét.
Tolsztojnak
 
Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?

A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.

A próza csupa bővízű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!


KÉT KATICABOGÁR

A széna hamvasra fonnyadt a réten. Gyűjtöttek. Piros kendők és kék lajbik mozogtak mindenfelé. Gereblyéztek, boglyába rakták a szénát. Mert kényes állat a széna: ha nagyon megszárad, elpereg a jóízű füvek levele.
Májusi nap sütött a felhőtlen égből.
Egy vállas, nagyfejű legény vellával ballagott a réti úton. Sárga szalmakalap volt a fején és nyári dolmány a vállán. Ő már elvégezte a dolgát. Pipázva ment a falu felé. Az egyik gereblyéző leánynál megállt.
- Aggyisten, Klárika! De megnőttél!
A leány fölpillantott és elpirult.
- Nagy esső esett - felelte mosolyogva.
S tovább gereblyélt.
A legény még valamit akart mondani, de csak állt egy percig szótlanul; megszívogatta a pipáját, s tovább lépett.
Mert nem is illő az, hogy sokat beszélgessen valaki a tisztességes leányfélével. Ámbátor az is lehet, hogy a legénynek nem volt több mondanivalója.
Klári csakugyan megnyulladt a tavaszon. Tavaly még gyermek volt. A tél óta arca, melle meggömbölyödött. A karja fehér volt, mert először dolgozott az idén ingvállban; csuklóig fehér volt. A nyaka is. Az ő fején nem volt kendő. A haja parasztosan rá volt simítva a fejére, és hátul egy ágba fonottan ereszkedett a háta közepéig.
                                                                          tovább>>>
DURBINTS SÓGOR

Itt kezdődik.
A sógor élete, ahogyan ü elmondogatta:

Mert mondok irtam én mán lórul is, kutyárul is, mér ne irnánk kendrül is Durbints sógor.
- Minek az? aszondi.
De mondok egymás élete ösmeretétül okosodik a zembör. Ha valaki soha iskolába nem lyárt tsak ennek is annak is a zéletit halli, hogy forgott a zéletnek mindönféle forgójába, hát abbul többet okosodik, mintha 9-tz iskolát kilyárt vóna.
A sógor aztán mögindult.
- Nohát irja le kend, ahogy elmondom.-
A születésömön kezdöm, ö. m. a f. de hogy mijik esztendőbe születtem? azt mán édösanyám is elfelejtötte, no de mög is kérdöm mán etzör az papunktul ö. m. a f., hogy tuggyam én is, hogy hány esztendős vagyok.
Hát bizony éngöm se szültek aranyos nyoszolyába, tudhati kend, de másmijenbe se ö. m. a f., hanem a krumpli fődön tanálta a záldott óra a zén édös szülémet ö. m. a f. mivelhogy kapált aznap.
                                                                          tovább>>>
ESTE

Este minden más. Más az egész világ. Magam se vagyok az, aki reggel voltam. Mintha a földdel megfordulna a szívünk is: másképpen érzek és másképpen gondolkodok.
Amint így este végigmegyek a falun, látom, hogy a házak meg a kertek is megváltoztak. Éppen akkorák és csakazok, mint reggel, de mondom, megváltoztak. Némelyik szembetűnően előfehérlik, a homályból, a másik meg visszahúzódik, elrejtőzik, csak az egy-két vörös ablakszemével bámul kifelé. Olyanok, mintha meg is tudnának mozdulni, ha akarnának.
Az emberek is mások. Az esti homályban szinte lebegnek, mikor járnak. Mikor meg állanak, olyanok mint a fák meg a bokrok, aminthogy a bokor is olyan némelyik, mint az ember.
De a fák is úgy állnak ilyenkor, mintha értelem és akarat szállotta volna meg őket. Rejtelmesek és titkolódzók. Néha mozdulatlanul állanak, mintha várnának valakit. A lombjukat kiterjesztik. Hallani, hogy susognak.
Mit susognak?
Nem érti senki.
Az égen feltünedeznek a csillagok.
Csend van.
                                                                          tovább>>>
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
A TÁLTOSEMBER

A mi táltosunk magas, hajlott, fekete ember. Az egész Duli-had olyan szálas, mint ő volna, ha kifeszítené a mellét. De ő már ezt nem teszi többé. Olyan, mint a szomorúfűzfa. Különben ahány táltost ismertem, az mind olyan sötét magánakvaló volt. Nem is csodálom: aki véletlenül foggal születik, annak az élete mindig felhős. Már az anyja is szomorúan rejtegeti, takargatja: meg ne tudják, hogy foggal született. Ha megtudnák, akkor a hetedik esztendejében eljönnének érte a rosszak, és elragadnák.
Később már tudhatja mindenki.
De micsoda elkeserítő valami az, hogy mindig a föld alatt rejlő kincsekért zaklatják:
- Mondjál, Péter, kincset! Neked tudnod kell, mi hol rejtőzik? Mondd meg: bizonyisten nem adom tovább.
A gyerektársai is egyre a lidérceket, ördögöket kérdezik, meg hogy kik a boszorkányok a faluban? Majd meg azt, hogy mikor küzd meg a tüzes bikával? Meg aztán, hogy kitanulja-e a garabonciásságot, vagy pedig látó lesz?
A táltosgyerek lelke lassankint megmagánosodik, mint a sziget a tengeren.
Nem érti a világot.
A világ sem érti őt.
                                                                         tovább>>>

Ima 

Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.



A MEZSGYEKŐ

  Valami vándorlegény leült az út mellett a kőre. A mezsgyekő az, amely elválasztja Fodorék földjét a Keviék földjétől. Ezt a vándor nem tudja. Ha tudná is, nem bánná. A kő alatt vélhetőleg a vakondok ásott, mert ahogy a kódorgó ráül, a kő meghanyatlik. No, ezzel magára is vonja a vándorlegény figyelmét. Nem lehetlen, hogy kincs van alatta.
Fölkel.
Egyet fordít a kövön. A helyét megpiszkálja-szurkálja a botjával.
Nincs ott egyéb, csak egy pár lapuló bogár.
Tovább ballag.
A kő ottmarad, ahová elmozdította: másfél arasznyira az előbbi helyétől. Jön az őszi eső: ágyat ázalít a kőnek a földbe. Jön a tél: megsüllyeszti.
Az első szép tavaszi napon megjelenik Kevi Imre. Beleereszti az ekéjét a kőnél a földbe, és szánt. Kijön Fodor András is. Az, ahogy beletaszítja az ekét a földbe, megrántja a lovát.
- Hó!
A szeme a kőre mered.
                                                                          tovább>>>
A GYEREKEK
Az iskolám olyan már, mint a zengő méhkas. A pap kihirdette, a kisbíró meg kidobolta, hogy krumpliszedés után senki ne tartsa otthon a gyerekét, hanem küldje az iskolába.
Hát már hétfőn reggel megkezdődött a bevonulás. A kis fitos orrú, tüskés hajú Tabi Jóska jött elsőnek. Futva jött, mert ez a gyerek mindig fut. A vászontarisznya ide-oda lődörgött az oldalán, úgy meg volt tömve. No, egy nagy birsalma ki is lódult belőle, mikor az árkot átugrotta az iskola előtt.
A többi is csakhamar előtűnt. A falu minden részéből szállingóztak a nagytarisznyás fiúk meg a piroskendős kisleányok. A fakilincs meg-megkattant az utcaajtón, s a Jézus Krisztust a sokféle gyerekhang egymásután dicsérte már a pitarban. Egyiket-másikat már a lépéseiről megismertem. Egy lépés, egy koppanás, egy lépés, egy koppanás; ez a sánta Gál gyerek. De íme, megáll.
- Te - hallom a hangját -, nem téntás a képem?
- De bizony téntás - feleli két gyermekhang is.
- Hol?
- Az orrod tövin.
- Hol?
- Itt la.
                                                                         tovább>>>
Mikor itt vagy

Mikor itt vagy a szobában
mintha telis-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.
 
 

Click here to add text.
Következő oldal>>>
Uitz Béla: Anya gyermekével.
Uitz Béla: Halászok.